A szakítás és ami utána van

2 éve eltüntem mint Petőfi a ködben...  Elnézést azoktól, akik olvasták az írásaimat, és esetlegesen irtak vagy kérdeztek tőlem ezen időszak alatt, de választ nem kaptak. El sem hiszem, hogy ennyi idő eltelt... Azt tudom 2 éve miért hagytam abba hirtelen az írást: munka... Az utolsó bejegyzésemben is említettem a napi sok óra munkát. Teljesen kimerített, ünepek közt is dolgoztam, az egész jauárt végighajtottuk... Hogy mi volt az értelme??? Semmi, kergettük mint beszállító a kedves megrendelő alaptalan igényét, és valójában mindenki hülyesége miatt 7 hónappal úgyis csak később lettünk kész. Na de ezt a témát hagyjuk kicsit, s tegyünk „pontot” az eredeti gondolamenet végére :)

Kb 2007 márciusára lenyugodott bennem minden... Persze nem kánáni nyugalom lett úrrá rajtam, az azért nem. De végetértek az álmok, végetértek a hajnali ébredések, végetért az a belső maró dolog... Azóta egy fura értelmetlen érzés az ami bennem van, alapvetően vonom kétségbe az emberi kapcsolatok értelmét. Az öszinteség nem nagyon létezik, és abban csak hinni lehet. Ezt az érzésem az elmúlt két évben látottak, tapasztaltak még inkább megerősítették. A jellemem keményedett, egyre keményedett, ahogy azt sejtettem is. Belül kb. Dr. House ridegsége az ami a legjobban leír engem. :D Na de persze ez nem panasz, pusztán megjegyeztem ezt a gondolatot, lejegyeztem azt. :)

Mindez köszönhető annak, hogy elfoglaltam magam (még jobban). Nekiveselkedtem, és köszönhetően egy ismerős edzőnek, elkezdtem fitnessterembe járni. Heti 3 este ezzel ment el, rengeteg munka, emellett curling edzések hetente, és mérkőzések időközönként. Gyakorlatilag aludni jártam haza. És ez kevés kihagyással az elmúlt két évben folyamtosnak mondható.

A munka alapeleme az életemnek, tulajgonképpen a workaholic kifejezés rám él. Nem tudok munka nélkül élni, hiányzik a pezgése, a stressz amit okoz. De ezeket már korábban is írtam, és ez nem is változott azóta sem. Gyakorlatilag 2007ben kb 2 hetet voltam szabin összesen, végignyomtam az egész évet. A 2007 decembere iszonyatos volt, a legkeményebb decemberem volt. Abban a hónapban volt olyan 3 hét (naptári 7 nap), hogy 1 vasárnap nem dolgoztam ebben a 3 hétben, egyévként minden nap 10-12 órát. Mindezek után a 2008as év eleje, az első 3 hónap szintén agyrém volt, ott már az egész csapatom, én is a végemet jártam nagyon. Na az a 4 hónap nem volt normális, sztem 2-3 évet elvett az életemből. Ott már kemény kimerültség, alvászavar volt a munka miatt. Kicsit ismétlésnek éreztem, csak akkor épp nem lelki dolgaim miatt állt ez elő, hanem a nagy hajtás miatt.

Az utazgatást próbáltam ebben az időszakban is folytatni, bár nem ment olyan intenzitással mint régebben. Takarékoskodtam egy jövendőbeli lakásra :), ami most már az enyém is, 1-2 hét és ott lakok.

Tehát utazgatás... 2007 nyarán kis németországi utazgatás nagynénémnl voltunk, hazafelé Lengyelország Auschwitz megtekintése.

Aztán ősszel októberben már tele volt a hócipőm, és 2 hét alatt kitaláltam hogy megátogatom Izlandot. Hát az az ország valami mese. Körút volt, láthattam pár dolgot... Az az érintetlen természet ami ott van, páratlan nyugalommal társul. Úgy érzi az ember közelebb van valami „felsőbbrendűhöz”. Én beleszerettem nagyon, sőt elkezdtem azon gondolkozni, hogy akár még ki is költözök oda. Persze a hétköznapok másak mint pár nap pihentető semittevés, de legalább egy karnyújtásnyira van az a csodálatos vidék. Sétáltam fekete homokos tengerparton, nagyon erős szél, zuhogó eső... rémisztőnek hangzik talán, de nem az. Minden zöld, zöld, vagy épp fekete, attól függ hogy kőzet, vagy növnyzet. A legviccesebb szólás a szigeten, amit minden turistának elmondanak: ha úgy érzed eltévedtél az „erdőben”, csak állj fel és nézz szét :D mivel Izlandon nincs erdő, mag bokros, cserjés magasságú növényzet létezik.

Aztán 2008 tavaszán kimentem Ausztrába, Salzburgot és környékét néztem meg. Az Alpok... Áh... Másik nagy szerelem. Gyönyörű vidék az is, meseszerű. Aztán májusban a soproni haverom kitalálta, hogy menjünk ki 1 napra, és másszunk meg vmi hegyet. Én is mentem természetesen, az Ötschert másztuk meg... 1000 m szintkülönbség, szonyatosan jó élmény volt. Ennyi jutott az utazgatásból ebben az időszakban.

Közben folyamatosan ment  lakáskeresgélés... iszonyat munka, és feladat ez kérem... És amikor már tele volt a hócipőm, és nem is akartam lakást, véletlenül ránézte még 1 hirdetésre, és valahogy nem hittem a szemenek: relative olcsón kínáltak egy lakást igen jó helyen. Új építésű volt, még nem lakott benne senki, de eladta a tulaja. Aztán ez lesz az enyém. Májusban már „megvettem”, de még mindig nincs befejezve a papirozása. Iszonyat macerás lett ez az adásvétel, de 1x csak vége lesz.

A munkában gőzmozdonyként robogtam egyre előrébb... elismertség, mellőzhetetlenség, szakmai elismerések... azt hiszem kiválóan sikerült elérnem mindent eddig. Büszke vagyok, nem tagadom.

És én az ember, és a magánéletem... :) nyugalomban élek, a saját világomat építem. Eltelik felettem az idő, öregszem... az idén lettem 30. Kibaszott szar, mert még annyi mindent szeretnék elérni, de mikor??? A karrieremre és önmagamra öszpontositok. Perze hogy minek, ha 1x nem osztom meg senkivel, és minek ha ez minden időmet elviszi, és ÉLVEZNI az életet nem tudom. Fogalmam sincs. Van aki az élet élvezetére születik és van aki nem. Én ez utóbbi vagyok sztem, ezt el tudom fogadni.  Öcsém barátnőjének a barátnője keresett meg, és tulajdonképpen megpróbált kikezdeni velem... :) na igen, 10 évvel fiatalabb, gyerek még, és gyerekes a gondolkozása is (bár ő ezt tagadja, és kikéri magnak, és ő bölcs, és érett... :D ). Párszor találkoztam vele, méregettem a lehetőségeket, de nem volt értelme elkezdeni sem. Emellett 2008 januárjában kaptam egy kolleginát, akivel aktívan együtt dolgozunk az értékesítési fronton. Hát szemrevaló teremtés, tagadhatatlan, bár néha kicsit sok és fárasztó jellem. Egy érdekes incselkedés kezdett kialakulni köztünk... Nem tudtam hová tenni, de mondjuk partner volt benne. De ennyiben meg is rekedtünk. Megvannak a prekoncepcióim egy kolleginával folytatott közelebbi kapcsolat problémáiról. Elvetem, mert sok problémát okozhat, és ha baj van utána is együtt kell dolgozni valahogy, ami ha szenvedés akkor az nem jó. Persze fogalmam sincs hogy ő akarna-e többet. Én nem tudok ki nem mondott gondolatokat kitalálni, és az „jelzéseket”, amiet egyesek kiválóan értenek, én nem értem, és nem olvasom. Ha valaki akar valamit mondja meg, én a szóból értek :D Szóval vele ennyi volt. Letudtam annyival a dolgot, hogy már sztem van valakije, és dolgozzunk csak továbbra is együtt, ne egymáson :D Szóval singliként „élvezem” ki az életem dolgait... :D

Megközelíthetetlen vagyok. Mindenki, s minden új ember ez észleli, és van aki tudtomra is adja. Persze mint ember, mint másokat vezető kollega fejlődnöm kellett, és mesés fejlődésen mentem át. Levetkőztem a darabosságomat, ahogy a főnököm fogalmazott „beértem”. Én is így gondolom. De ez ugye munka, hogy megértő, nem kiosztó stílusú vezető legyek. Ugye én autokrata egyéniség vagyok személyiségtesztek alapján, vagy aki az Insights-ot ismeri piros (sapkás). Az ilyen ember megmondja mi lesz, hogy lesz, és nem érdekli senkinek a véleménye. Na én ilyen vagyok a munkámban. S ezen kellett úrrá lennem. Volt egy tréninsorozatunk a múlt évben, amiben mindezt próbáltuk elsajátítani, láthatóan volt eredménye, amit mindenki elismerően meg is jegyez. A kollegina is látta hogy az 1 év alatt amióta együtt dolgozunk mennyit változtam.

Valami ilyesmi a nagy helyzet körülöttem. Elvagyok, éldegélek. A munkám gyakran boldoggá tesz, gyakran csak idegesít. Folyamatosan tépelődök, hogy mikor megyek már külföldre dolgozni... De az idő csak múlik, és egyre inkább attól félek nem fogok elindulni soha... Persze a mostnai gazdasági helyzetben nem is kell ugrálni, szóval most pár évre ez megint meghatározza, hogy maradok.

És akkor Edina...

Olvastam a hozzászólásokat az utolsó bejegyzésemnél. Nagyon aranyosak vagytok, komolyan jól esett az összes!

És akkor a valóság... A kapcsolat és a kommunikáció megszakadt köztünk ahogy irtam is korábbi bejegyzésekben. Még egy köszöntés szülinapra, amire nem jött válasz, majd 2007 március 8án jött egy iwiw üzenetértesítő, Edina külte... mikor ez megjött, megláttam az értesitőlevelet, komolyan pillanatok alatt a torkomban volt a gyomrom, a szivem, a vérnyomásom az egekbe szökött.... Kib***t szarul lettem hirtelen, és napokig nem néztem meg... persze ez megint ez érzelmi reakció, és nem a racionális gondolkozás, mert a névnapomon vajon mit irhat, ha nem azt hogy bukjak fel... :) Na mind1, napok múltán megnéztem, és persze az volt benne, aminek kellett, minden Zoltán ismerőse a cimzettek közt, és boldog névnapot. Hát ennyi. Erre talán egy köszönömöt vagy vmit ilyesmit küldtem és ennyi. (eredetileg elkezdtem irni egy választ, amit hosszabbra terveztem, és érdeklődni akartam mi van vele, de kitöröltem a fenébe, és csak a sablon válasz ment el...) Tehát kijelenthetem, hogy utsoló személyes találkozúsunk óta (leszámitva az SMSt meg ezt az üzentet) SEMMILYEN kommunikáció nem volt. 1 szó nem sok annyit sem beszéltünk, és én azóta őt nem is láttam, hogy elváltak útjaink. Nem is tudok róla szinte semmit. Pár infó, amit édesanyja mondott nagymamámnak, vagy édesanyámnak. Szüleim, tesóm persze látták, összefutottak vele néha. Az a legfurcsább az egészben, hogy úgy vélem ez a legjobb megoldás. Nem bonyilítja így senkinek az életét a dolog. Nem is vagyok igazából kiváncsi semmire vele kapcsolatban. Protokolárisan ha szüleim megemlitenek valamit vele kapcsolatban meghallgatom, de nem érdekel. Irtam fentebb, megkeményedett a lelkem. Szóval nincs semmilyen happy end, az csak a mesékben létezik, és én már felnőttem, és nem hiszek a mesékben... :)

Azt hiszem most ennyi az összefoglaló az elmút időszakról...

Hú elröppent megint több mint egy hét. De nem csoda, hogy igy fogalmazom meg, mivel a sok munka pillanatok alatt elemészti az időt. Sokat dolgozok mostanaban, 10-12-14 órát, mikor hogy alakult. S kedd-szerda-csütörtök meg tanfolyamra mentem. Azaz merészeltem én ilyet tenni a projekt jelenlegi állapotában... Volt egy kemény levelezésem a projektvezetővel, s megmondtam neki, hogy a felvetéseire csak azért nem reagálok, mert nem akarok sértődést meg anyázást. Állítása szerint, azt szabadon eldonthetem, hogy napi sok órát dolgozok, és túlórázok, de azt nem dönthetem el, hogy elmegyek egy háromnapos tanfolyamra. Na ez betett, s közöltem vele, hogy a csütörtöki megbeszélésen se leszek ott, mire ő felszólított, hogy legyek ott, s közöltem vele, hogy tetszik, nem tetszik nem leszek ott, mivel semmilyen indokot nem látok rá: én nem akarok közölni semmi fontosat, mások sem akarnak velem úgy tudom. A számszerű értékeket meg el tudom küldeni levélben is. Erre az lett a vége, hogy majd beszéljünk a dolgokról személyesen, s tudomásul vette, amit mondtam. Szakmailag én vezetem a projektet, s tudom itélni, hogy mekkora kockázatot jelent ez a három nap. Megjegyzem minden áldott nap bementem és dolgoztam még pár órát... Na ez megadta a hetem alaphangját. A tanfolyam persze kicsit marketingszagú volt, de azért elment.

Valójában ezzel el is teltek napjaim rendesen. Sok munka, kimerülés, ahogy az lenni szokott. Szombaton aztán vásárolgatás. Még nem az ünnepekre, mivel még mondhatni eléggé tanácstalan vagyok. Ruhát akartam venni, de végül abból nem lett semmi. Elmentem egy boltba, s kiakasztottak az „eladógölgyek”. Szoláriumozott cicababák, akiknek nehezére esik bármit is csinálni. Az ilyenektől rosszul vagyok, s ilyen helyekről inkább kifordulok. Én akarom otthagyni a pénzem, nehogy már még nekem kelljen velük „törődnöm”. Visszafelé jövet még cipőt néztem,már tervezgettem jó pár hónapja hogy a meglevő bőrcipőm mellé veszek egy másikat is, hogy ha olyan ruhában vagyok több napon keresztül (nem egy ruhában, hanem elegánsabb megjelenésűben :-) ), tudjam váltogatni őket. Abban a boltban, ahol akartam találtam is. A másik cipőm Salamander, s beleszerettem abba is mikor először a lábamra került, így most tudatosan ezt a márkát akartam. Két modell közül kellett választanom, felvettem az egyiket, jó. Felvettem a másikat, és rögtön megvolt, hogy ő az. Miért? Pont azért, amiért a régi cipőmet is megvettem. Mintha az ember lábára csinálták volna: kényelmes, puha, élvezed, hogy a lábadon van. Na ez is ilyen volt, szóval nem volt kérdés, s ugyan középkorú eladóhölgyekkel volt tele a bolt, de ők pont úgy viselkednek, segítenek, ahogy az elvárja az ember, nem úgy, mint a masikban a hölgyek... Aztán még mentem ide, oda, bevásárlás. Keresgéltem még dolgokat, de már nem vettem semmit, s az egyik boltban még jól fel is húztak. Találtam végre valahára kis méretű inget, ami tetszett is. Kiváló, vettem pár színt belőle, s kerestem a próbafülkéket. Nagy nehezen rájöttem merre is vannak. S az eladóhölgy utamat állta, s mondta ráadásul nem is épp kedves hangnemben, hogy a táskámat meg a kabátomat vagy itt hagyom nála, vagy a pénztárnál, de be nem vihetem. Visszakérdeztem, hogy hogy is mi is, nem értem teljesen, elismételte. Na erre bepipultam, visszavágtam az inget a polcra, és kijöttem. Rühellem, ha csalónak, tolvajnak tartanak alapból, amikor ott akarok hagyni pénzt. Ez a Mamut II. földszintjén levő Springfield üzlet. Itt az életben többet nem fogok még csak szét se nézni!

Vasárnap meg a fél napot áttakarítottam. Már nagyon ideje volt, hetek óra halogattam mindent, s most kitakatrítottam az egész lakást. Aztán meg nem tudom mit csináltam. Semmit valójában. Ez idegesített is, mert suliba is vannak dolgaim, munka is van. De egyik se érdekelt, sőt semmi sem érdekelt... Elvesztegetett idő volt... Még csak nem is pihentem valójában. De elmentem futni délután. Annyira vicces, hogy november végefelé az ember egy szál pólóban és szabadidőfelsőben futkározik a napsütésben. De igen szép idő volt, és ez annyira jó volt. Szeretem a nap, a fény játékait a természetben. Nagyon magukkal tudnak ragatni. Alapvetően vizuális ember vagyok minden téren. A múltkor a filmekről beszéltünk, s mindenféle szóbakerült. Egyesek fújoltak erre arra, de én kiemeltem közülük nehányat, mivel ugyan a történet nem nagy durranás, a rendezés sem, de az operatőri munka, a képek, és az ezzel nagyon harmonizáló zene ez nekem elég, hogy ilyen szempontból kiemeljek egy filmet a sok közül, ami mégis jó, csak más szemszögből. Pl. ilyen a Hát a tónál: szerény történet, de a kép és zene igencsak passzolnak, és kiváló benyomsát keltenek együtt. Amelie csodálatos élete: ebben még történet is van, de ez a film képileg egy unicum szerintem! Szóval izlések és pofonok, a fény, a kép igen fontosak nekem. Tudok bennük gyönyörködni. Ennek kapcsán gyakran eszembejutott már milyen lehet az, ha valaki vak. S milyen borzalmas lehet az, ha valaki megvakul, s tudja mit vesztett el... Ezt feldolgozni szerintem lehetetlen, s emiatt én nagyon sajnálom a vakokat. S tudom ez a legorsszabb a sérült embereknek, ha sajnálják őket, mivel ők sosem sajnálatot szeretnének, hanem azt, hogy vagyük őket ugyanolyan emberszámba mint másokat. De valljuk be, nem könnyő túllépni azon a tudaton, hogy a másiknak van ilyen, olyan sérülése, hiányossága, ami miatt alapból másként próbál az ember hozzájuk viszonyulni. Na most megint jól elfilozofálgattam itt :-)

A lelkemről is írmék egy kicsit... Valami értelmetlen jelenség lett úrrá rajtam ami mondhatni most folyamatosan megvan. Este, lefekszek, el szeretnék aludni, és Edina jut folyton az eszembe, mindenféle dolgok keringenek az agyamban. S ugye nem kell mondanom, hogy ez eléggé éberen tart, s így nehéz az elalvás. Nem értem miért, mitől jöttek ezek elő épp a lefekvés idészakában, de most ez midnig így van. Az a fura helyze tállt elő, amit mostmár megfigyelések alapján modnhatok, hogy a munka közben igen igen ritkán vanank már gondolataim körülöttr, de üresjárati időben mindig csak idő kérdése, hogy előjöjjenek ezek. Volt aki ayt mondta, hogy ha majd lesz valaki más aki fontos lesz az életemben, akkor kerülnek végleg helyükre ezek a dolgok. Lehet benne valami...

Pár dolog még eszembejutott, amitnek a gondolatát nem zártam le, vagy mlg fűződik hozzájuk valami gondolat... A muffin história. Megsütöttem, bevittem. Egyik felét a kollegák ették meg másik felét odaadtam kolleginának, aki a receptet is kérte. :-)  Ehhez nem igazán kötődik a következő kis szösszenet, de megjegyzem itt. Sőt kettő is lesz belőle... Egy szobában ül velünk bankos kollegina közvetlen kollegája. Valami kapcsán adódott az alkalom, hogy poénosan beszóljak neki, amit ő poénosan is vett, s „zokonvette”, s kijelentette, hogy most megfolyt, bár ennek a Viki (bankos koleginaként emlegetett lány) biztos nagyon nem fog örülni... Másik, a múlt héten többször is jött megint, csak úgy pár percre, pár szót váltani... Hol a kedve volt rossz, hol a csak valamit mondani, „ránk nézni”. Egyáltalán nem terhes ez számomra, csak ezek a piciny darabok kezdenek nyugtalanítani... Vele zavartam le egy pár órás megbeszáélést (arról írtam is anno; 2006. augusztus 01.) a szerelmi bánatunkról, ami akkor mindkettőnkén épp aktuális volt még rendesen. Szóval nem értem, hogy van-e valami egyébb indíttatása is a dolognak részéről, mintsem hogy együtt dolgozunk, és meglehetősen kötetlen a kapcsolat munka mellet is mindenki közt. Mármint nem az a hivatalos trutyi, ami elő szokik fordulni sok helyen. Szóval van egy ilyen...

A múlt hétfőre főnököm szervezett curling próbaedzést. Na nekem sem kell kétszer mondani, hogy ilyen nem mindennapi dolgot kipróbáljak. Így vasárnap dolgoztam este, hogy hétfőn ne legyen gond az, hogy „már” 5kor el kell jönnöm... Na teljesen érdekes volt a dolog. Annyira szép, könnyed és egyszerű látni a profik siklásait, lökéseit. Annyira „egyzserű” a dolog. Na hát foggalmam sincs mennyit kell gyakorolni, de nem könnyű. Játszottunk 3 v. 4 menetet. Persze belejön az ember, de ettől még nem csinálja jól. Természetesen kié lehetett a legnagyobb esés, ha nem az enyém. Eltanyaltam egy akkorát, hogy fél percig alig mozdultam; mindenki körén rohant élek-e még... Persze ez az én figyelmetlenségem volt, mivel a pálya széléről azzal a lábbammal léptem le a jégre (utolsó menet volt már, kilenora fele járt, s „siettünk” is kicsit), amin a csúszótalp volt... Na igen. A mit üthettem volna be, ha nem a térdem. Jópár napig fájt, ha kicsit jobban behajlítottam a csillagokat láttam. De mostanra már szimte teljesen rendbe jött. És természetesen megyek újra, amikor mennek, mert ez nem vette el a kedvem. :-)

A múlt héten szerdán ismét rendeztek egy céges bulit, amolyan csapatösszerázó, amit kb. félévente szoktak tartani, hogy ismerkedjenek a regiek az újakkal. Na én nem mentem. Egyrészt ugye semmi kedvem nem volt, mert utálom azokat az összejöveteleket, amiknél 4 embernél több van. Valamint a munka hatarideje nem csúszik semmilyen buli miatt, így dolgoztam. Fáradt is voltam, meg a sok emberhez kedvem sem volt, s épp olyan lendületben voltam a munkában, hogy nem nagytam félbe. Ezeket a bulikat amúgy rendszeresen képesek olyan időpontban rendezni, amikor én munka miatt nem tudok megjelenni. A előző alkalom is olyan volt, amikor épp bentéjszakáztam a bankban egy éesbeállítás alkalmával. Szóval ehhez általában kedvem sincs, de az alkalmak is eléggé alkalmatlanok. Persze másnap a kollegák reklamáltak, hogy most valóban az a két óra hiányzott a projektből? Ezzel valahogy nem tudok foglalkozni. Nem volt kedvem össznépi hepajhoz, és ennyi.

A héten kihajtottam magam, s ez így lesz mostantól január közepéig, végéig. 12-14 órákat nyomtam naponta... Pénteken már felüdülés volt, hogy Miskolcon voltam. S mivel rég jártam arra, sok emberrel beszélnem kellett, megbeszélés volt, meséltem kollegáknak is testközeli élményeket a projektről, hogy érezzék, nem fantomként létezünk pesten. Szóval az, hogy mindenknek beszéltem mindenféléről éppen igen ment. De az aktív munka már nem. Így minden munka jellegű dolgot is „verbális” útra tereltem, s így még hatékony is voltam valamennyire.

A hétvégén pedig minden tevékenység jó volt, csak gépet ne lássak. Pedig ez nem jó... Suliba is kellene csinálnom a dolgaimat, a munka is ott van. Igy iszonyat elvesztegetettnek érzem a hétvégém...

Most otthon voltam hétvégén. Papámnak segítettem kicsit. S tudom nem volt szép, de vasárnap már nem segítettem nagyiméknál felrkani az a nagy előtetőt, amit csinált (s amiben segítettem). Tudomásul vette, megértette, s szerintem tudta is miért. Nagyiméktól pont Edináékhoz látni. Nem mondok erről többet, nem és kész.

Aztán ma voltam még a Tvnél is, volt kis dolgom. Hazafelé jövet a láttam két piros Peugeot 206-ost is. Az egyikre megesküdnék, hogy Edina szüleié. Szeirntem édesanyja benne is ült, amikor várt valakire, hogy jöjjön a boltból. Ettől elkezdett kolompolni a szivem némileg... 10 perc volt, mire lenyugodtam. Miért is okoznak ennyire közvetett dolgok ekkora „problémát” nekem. Foggalmam sincs. Bár tudom, ez minden, csak nem probléma, hanem a saját hülyeségem. Ezzel élek, magam nem tudom kicserélni.

S az érzelmi dolgok... Kialakult a gyűlölet és szeretet kettőssége bennem. Ha rá gondolok e két véglet jön elő, azaz valamelyik a kettő közül. De a héten az volt a jellemző, hogy szivem szerint a nyakábaomlottam volna, s azt szerettem volna, ha ő is ezt teszi. A soha véget nem érő ölelés... Miért??? Nem tudom. Persze ellentétes mindez azzal, hogy nem akarom őt viszont látni. Fura... Kettősségek játéka ez már bennem.

Kész vagyok teljesen... A stressy keyd a tetőfokára hágni, a napo minkaórák 10-12 órára kezdenek rúgni, s ez így lesz az év hátralevő részében. Reggel korán kelek, megyek be dolgozni, estig bent vagyok. Hazajövök, kis regenerálódás, s folytatom. Ilyen ütemben persze hétvégére teljesen kimerülök, és hiába kellenemég hétvégén is dolgoznom, nagyon nehezen megy. De ma rávettem magam, és dolgoztam pár órát. Angolórára már be sem mentem szerdán, mivel még aznap este volt egy vizsgám, aztán volt még előadásom is, s előtte egész nap hajtás... A héten már a stressz kellemetlen oldala is előjött: amikot tudom mennyi dolgunk van még, és szorít mindenki minden oldalról... Ekkor egyszerűen elkezdek émejegni néha... Ez részben a kimerültség, részben a stressz. Na ez ilyenkor már kemény. De ez lesz még egy darabig. S pont most nem tudok futni... Tegnap felkerekedtem, és gyorsan lementem amíg szép idő volt. Iszonyat jólesett! Éreztem, hogy megújulok tőle!

Szóval szombatot a regenerálódásnak szántam, azaz csak azt csináltam, amihez éppen kedvem volt (vagy épp kellett). Elmentem a kocsin lecserélni a gumikat. Elnéztem a srácot, s belegondoltam, hogy mostanában egész nap ezt csinálja, félórás ciklusokban... Hát, nem irigyeltem... Aztán bevásároltam pár dolgot. Hazaértem, s elrohantam futni. Persze mire leértem a szigetre a nap már el is bújt... De nem fáztam igazából. Ennek ellenére meleg fürdő volt mikor hazajöttem, nehogy megfázás legyen a vége. Aztán elmentem a Duna Plaza-ba. Egyszer voltam csak ott Edinával. Gondoltam szétnézek ott is ruhaugyileg. Nem igazán találtam semmit, így hamar jöttem is vissza. Aztán atmentem még a Westend-be. Itt is járkáltam, keresgéltem, s a méretemben alig lehet találni valamit, s ha valami tetszik, akkor az általában annyiban is maradt, mert nem jó rám. De végül vettem egy szövetgatyát. Ennyi volt tegnapra, utána már egész nap nem csináltam semmit.

S ennek a napnak a megfigyelése: egyre, másra jöttek eladócsajszik, hosteszek, és segítőkészek voltak... Ez nem igazán volt jellemző rám. A Tesco-ban mikor vásároltam, az egyik eladőhölgy (már nem volt fiatal) kezdett velem szócsatázni... Kértem egy kis sovány pulykasonkát, és megjegyezte (ék), hogy rögtön egy kilót is adhatnak, amilyan sovány vagyok... :-) Röhöges minden oldalról... Aztán a bejáratnál egy hostesz aki épp cigarettás dolgokkal foglalkozott próbált puhatolózni dohányzási szokásaimról... Melléfogott velem, amit igazán rossznéven is vett... Pedig kedves voltam, csak épp szombaton minden kiesett a kezemből, és előtte is szétszórtam valamit... Aztán a Duna Plazaban is. A Westendben ahol végül vettem a nadrágot több eladócsajszi is volt. Az egyik rögtön jött segíteni, de kezdő lehetett, így a másik gyorsan beszállt a játékba, s ezzel át is vette a kiszolgálásom. Mindezt annyira, hogy mikor próbálgattam, jött még hozott nadrágot, amit talált, és kis méretűt. Aztán meg próbált olyan felsőt mutatni nekem, ami jó lehet rám, amit kisportolt emberkék szoktak hordani, hogy feszüljön felsőtestükön. Na ezt kapásból mondtam, hogy nem nekem való, nekem nincs elég széles vállam ehhez... Erre ő i megjegyezte, hogy kis soványka vagyok... :-) Legalább egységes a véleménye az embereknek...

Szóval netán az ember homlokára van írva, ha épp „szabad préda”??? Ezt nem értem, de ez fura, s mostanában ez előfordult már párszor.

„Ez az ország egy vicc!” – idézet önmagamtól. Ma 20 percet kellett várnom (nem először) kedves bankomban, hogy befizethessek némi pénzt  aszámlámra... Azt hittem felrobbanok. Kora reggel két pénztárból csak egy üzemel, s abban az egyben gondolom kezdő ült... Minden kedves ügyfél kb. 5 percig tartott neki. Aztán megjött a masik pénztárba kolleginája, pont én voltam soron, és gyakorlott munkaerőként kb, 1,5 perc alatt elintéztem amit akartam. 20 percet vartam a 1,5 perces művelere. Jó, hogy a kedves ügyféllel foglalkozni kell, na de van aki azt szereti ha pörögnek a dolgok...

Aztán, bemegyek egy postára, és ajánlott levelet akarok feladni. Iszonyat sorok, sehol ajánlott feladóvény... Megkérdem az egyik portai alkamazottat, az informacinal, hogy ugyan arulj amár el, hol is találok ilyet. Közli, hogy természetesen az ablakoknál... Na erre iszonyat mérges lettem... Miért kell odapofátlankodnom mások elé, hogy egy formanyomtatványt kérjek, hogy utána beálljak a sorba, hogy feladhassam... Elmentem egy masik postára, ami kisebb, s így kevesebben is vannak. Odaléptem az ablakhoz, és szóltam a hölgynek, hogy markoljon bele a feladóvényekbe, és adjon nekem jópárat...

Ez volt a reggelem, mikozben elég fáradt voltam, mert éjfélig dolgoztam előtte, és nem sokat aludtam.

Bankos kollegina mar megint furan viselkedik. Elő elő fordul nálunk, nálam. Csak úgy arra téved, beszélgetni pár percet... A múlt héten sütött muffint, és behozta kollegáknak. Épp arra jártam, én is kaptam belőle. Jó volt, de mondtam neki, hogy ezt lehet finomabban is :-) Ebből az kerekedett ki, hogy süssek, hogy megkóstolhassa, na meg a receptet is majd adjam oda. Ma este rászántam magam, sütöttem, majd holnap beviszem neki, meg a többieknek, mivel én nem fogom megenni, esetleg megkóstolok belőle egyet. Szóval a nőkön kiigazodni...

A tenap előtti hozzászólásaimhoz még pár dolgot akkot itt eszközlök, és ezzel válaszolok bárki kérdésire is.

Némileg indulatosra sikeredett a leírás azon kósza tévképzeteimről, hogy mi lenne, ha újra találkoznánk, összefutnánk. Az is mind igaz, amit leírtam, meg az is, hogy valójában felnőtt ember vagyok, aki képes viselkedni, mégha adott esetben nagyon nehéz is. Életemben igen kevésszer történt még meg, hogy az érzelmek irányítottak volna; én tudatosan irányítom magam. Ezzel azt akarom mondani, hogy valószinű nem lennék akkora bunkó, mint írtam. Saját magam előtt járatnám le magam, ha nem viselkednék ebben a szituációban. Na meg minden történés ellenére tisztelem őt, na meg érzések sem halltak még ki belőlem. Bár ekkora fájdalmat még senki és semmi nem okozott nekem, mint ő, ami azért szintén egy erős érzelmi tényező.

Hogy nem akarok vele találkozni. Nem akarok, az ott leírtak miatt. Fájna, és van bennem egy érzés, ami csak ezt az egy utat látja jónak. De nem jelenti azt, hogy nem szeretnék néha. De ezen felülkerekedik a ez a másik érzés mindig.

Hogy újra legyen bármi... Részletezem pontokba szedve a dolgot:

-         két lábbal a földön járok, ennek az esélye elég csekély... Lehet az öttaláltosnak több esélye van.

-         előző kijelentésemhez is kapcsolódik: ahhoz, hogy újra kialakulhasson valami, ahoz a múltat teljesen magad mögött kell hagyni. Ha nem teszed, egy múltbéli emlék folytatását hajszolnád, ami téves, és nem működhet, mert közben mindkét fél változott...

-         az érzelek felébresztése vagy feletősítése a másikban újra kemény dió...

-         folyamatosan ott motoszkálna az én fejemben, hogy vajon nem csak azért, mert nem talált épp jobbat, s ha már némileg ismert utakon jár az ember, az mégis jobb, mint a semmi??? Azaz vajon meddig kellenék neki újra?

Nem tartom kizártak, hogy működhet ilyen, s persze tudunk róla, hogy vannak esetek, s vanank kirívó esetek, sok év után, örökre újra együtt... Nem szabad ilyenben bízni szerintem. Ha ennek kell történnie, ez fog történni. A sorsát senki sem kerülheti el szokták mindani... Csak befolyásolhatja... ;-)

Keresek-e valakit? Isten ments’! Bármennyire is vágyom néha törtődésre, figyelemre, érzelmekre, odafigyelésre... Ez kevés. Nem akarok (nem tudom meddig) semmit sem! Kifejezetten jól érzem magam most így egyedül. Nincs kedvem azt a tortúrát elkezdeni, ami ezzel járna. Nem keresem a lehetőséget, nem is figyelem adódna-e. Túl nagy a kockázat mint azt tapasztaltam, s arra nincs szükségem, hogy mégegyszer átéljek egy ilyet!

Összecsaptak a fejem felett a hullámok rendesen. Ha az ember folyamatosan új és új dolgot von magára, és próbálja azt teljesíteni, előbb-utóbb eljő a pillanat, amikor rá kell döbbennie, hogy ennyi mindent nem lehet megcsinalni. Na ez a pillanat elérkezett nálam a 23-át követő héten. A munkám, az egyetem, az angol... S nem ártana magamra sem egy kis idő, meg egy kicsi a regenerálódásra. A projektem szétesett, a megrendelő veri az asztalt mindenféle belső politikai okok miatt, hogy kész kell lennünk a megadott időre, különben, különben... bla bla bla. Mindez politika és irracionális. Így a kollegákat megkértem, hogy mindenki felelőősétudata teljében legyen szives teljesíteni a feladatát, s ha lehet túlórákat is. Ki tudomásul vette, ki meg elkezdett zsörtölődni. Közben ment a főnökökkel, projektvezetőkkel, mittudomén kivel a diskurzus, mit hogy lehetne... Ah, szóval ez maga egy rémálom. Az angollal foglalkozni nem tudok, csak folyton bejárok. Ez így nem jó, de nincs rá időm. Aztán a suli... Vizsga lesz a héten is, aztán a diplomamunkám kellene csinálni (ilyen projektütemezés mellett, hogy hétvégézzünk, túlórázzunk folyamatosan), plusz még két vizsa. Szóval agyrém. Ezt gyakorlatilag az évben hátralevő időben képtenenség megcsinálni. Ez betett rendesen ahogy van;próbálok mindenből jót kihozni, az embereimet motiválni, feladatokat úgy ütemezni, hogy jó legyen, a sulimat megcsinálni. Iszonyat idő, s közben még csinálom a saját feladataimat is amik rám várnak. Kaptunk új kollegát, aki segít. Ja... Ha előbb megtanulja a dolgokat, mert olyan kezdő, hogy ihaj... Szóval a szarnak egy pofont egyenlőre. S mindezekk mellett az, hogy az évben még szabadságon (amsterdami pár nap, és utána az a hét, amikor betegen voltam, lelki betegen... kívül) nem voltam. S nem is leszek ahogy haladunk, még a két ünnep közt is végigdolgozzuk az év végét. Szép kilátások.

Emiatt nem írtam régóta... Nem tudtam rá időt szakítani, mert vagy dolgozok, vagy pihenek... Nem volt erőm leülni, és kiírni magamból a dolgokat...

S mindemellett az elmúlt két hétben azért voltak agyrém dolgaim lelkileg is. Egyik éjszaka, azaz valamikor hajnalban álmodtam valamit, amiben ott volt Edina. Az álom önmagában rossz volt, s felriadtam, s gyakorltilag mire magamhoz tértem már tele volt a fejem, zsongott mindenféle hülye gondolattal, kérdéssel... Jöttek a dühödt érzések, majd a hiányérzet... Legalább három órát forgolódtam, aztán felkeltem, mert nem volt értelme, s mivel már közeledett a hat óra, elkészültem, és bementem dolgozni. Ez a dolog a következő pár napomat jól lenyomta. Múlthéten szerdán nem mentem haza, nem igazán volt hangulatom temetőt járni, na meg egy napért nem is volt érdemes, mivel csütörtökön pesten kellett lennem. Kivételen nekiálltam ezen a napon főzni egy kicsit. Épp volt hozzá kedvem, s direkt olyan dolgot csináltam, ami hozzá kötött: életem legjobb zöldséglevesét csinálta, mikor itt volt nálam. Tudom, ez bagatel dolog... Szóval ezt csináltam, s figyeltem. Az illatok, az ízek... Emlékek... Érdekes módon egyensúlyban! Nem billentettek ki, nem lettem érzelgős, nem jöttek könnyek, s nem lettem szomorú sem. Emlékeztem; rá gondoltam.

Ja még a 23-ai hét hétvégéjén kitaláltam, hogy ha a múltkor délután már sokan voltak az outletbe, ami zavart de nagyon, akkor most kimegyek hamar nyitás után. Kicsit később mentem, de nem volt tömeg, s ez volt a nekem való „klíma”. Nadrágot néztem, meg ingeket. Tökre meg vagyok kattanva, olyan vagyon, mint aki ki akarja cserélni a teljes ruhatárát. Mint aki szakítani akar ezzel is jelképesen a múlttal... Hülye vagyok, vagy csak túlmagyarázok dolgokat... Szóval nadrág. Bemegyek a GARDEUR boltba. Kiváló, nekem tetsző nadrágok. Eladó csajszi jön, segíteni. Kérdem a méreteket, s mondja 46-os a legkisebb… Közlöm bele, mikor szétnyitottam, hogy ez rám nagy. Ugyan már, nem! De van nekik mércéjük, mindjárt megnézzük mekkora méret kell nekem. Körbefűzöm a derakamon, s az utolsó lik után 1 cm-el lett volna jó. Na 1 cm ide vagy oda, nézzük akkor a legkisebbet… Hát az a 44-es lenne. S ők még olyan mérteben nem láttak férfinadrágot a kollekcióban. Na így jártam. Így átmentem egy nagyobb farmereshez, és ott néztem két nadrágot. Inget alig találtam olyat, amit felvennék... Egy helyen volt nagyjaból :-) megfelelő méretű és anyagú. Rögtön vettem is 3 különböző szinűt, mintázatút a kollekcióból. Szóval ruhészkodok.

A mérleggel is nagy barátságban vagyok. Ezer éve nem látott könnyűségemről tesz tanúbizonysűgot. Szerintem az egyetem első évében, vagy a gimi utolsó éveiben voltam utoljára ilyen súlyban. Ennek örülök, legfőbbképpen, hogy a hasam eléggé eltűnt. Még ugyan nem kockás, de remélem sikerül azzá varázsolnom. :-) Most ilyen motivációim vannak: a tesem formálni. Persze ez nem új, hiszen már jopár hónapja ez motivál. Nem az, hogy másoknak megfeleljek, nem, hanem hogy olyan legyek (vagy azt közelítsem), amit én magamnak elképzelek. Persze ehhez is idő kell, türelem, kitartás... Na de ennyi munka mellett... De megpróbálom ezt nem kifogásként felhasználni, s a „Nincs kibúvó!” elvet használni ebben a témában.

Még továbbra sem tud nap elmúlni, hogy ne jönne elő legalább egyetlen gondolat, Edinával kapcsolatban. Ez még mindig megvan. Vajon miért? Sosem találom a választ. De erre valószinű nincs is.

PS: ezt meg hozzairom, elfelejtettem...

Törtent a heten velem, hogy reggel elkészültem ,mentem dolgozni. Kielepek a haz ajtajan, indulok az utcan, megyek, es el vagyok gondolkodva... Lefel szegezett fej... Aztán egyszer valamiért felkapom a fejem, s ranezek messzebb egy párra... A lány kicsit emlékeztetett Edinára, a sráv, meg mint az új fiuúja (alkatra). Ebben a pillanatban történt meg velem az, amit lehet átélék ha látnám őt újra: mint akibe villám csapott... Végignyilalt bennem, s iszonyatosan fájt... Legjobban a szivemben... Ezután iszányat szívdobbanasok... Vernyomas az egekbe... szonyat rosszul ereztem magam pár percig. Hát valószinű kemény lenne a viszontlátás...

Hű, micsoda dátum ez... Erre büszke egész magyarország. S a „büszkébbik” büszkék, akik újra akarják játszani ’56-ot, épp hepajt csapnak. Persze előre kiszámítható volt, s egyesek be is jelentették, hogy mi mindent szeretnének megtenni ezen a napom, fittyethányva arra, hogy az éppen lehetséges-e kicsiny hazánkban. Na de a politikába nem akarok belemenni, utálom, Magyarországon nincs is politika, csak egy kis csapat játszadozása a mi bőrünkre. Mind1 ki mit csinál, mind a mi bőrünkre megy.

Épp előttem (ház előtt) volt a nagy hepaj, okosok be akartak menni a parlamethez, amikor már egyszer értsére adták mindenkinek, hogy nem fog oda menni... Szóval graulálni tudok magunknak, s igen muszály a királyi többes, mivel nem személyesen azokat fogják éles nylevű újságírók kipllengérezni, akik valamilyen eme naphoz nem méltót csináltak, hanem úgy egészében Magyarországról fognak írni, s a kép egyre inkább a balkán képét festi a világ fejébe rólunk, nem egy modern gondolkodású európai országét. De ez személyes vélemény.

Szóval a múlhetemet végigdolgoztam. Nem haladam, ahogy kellene, stressz. A diplomakiírásomat, témaválasztásomat is össze kellene raknom, de nem sok seg-tséget kaptam a tanszékvezetőtől. Nem szeretem azt, amikor csak úgy csinálj valamit, minden támpont nélkül, aztán meg majd zsörtölődnek, hogy na ez meg mi a fene, ez nem elég jó, vagy mittudom én. Na szóval igazán kenények lesznek az elkövetkező hónapok.

Szomaton meg ugye volt az az órám, amire nem akartam bemenni, mert el akartam utazni. De mivel lekéstem olcsó repülőjegyről a hétvégére, így elmentem Sárvárra. A szállásomat is úgy foglaltam, hogy 1 órával, mielőtt elindultam telefonon foglaltam. :-) Nem kapkodtam ám el. Na de ha így alakult, akkor bementem órára. Hát jó volt az óra, de mégsem volt se türelmem, se kedvem végigülni. Így hamarabb eljöttem. Elindultam Sárvárra, s közben beugottam az egyik budaörsi outletbe, mivel még nem jártam ott. Hát iszonyat tömeg volt, s ami kicsit rossz volt, hogy egyedül szinte senki sem volt, mindenki valakivel ment oda; na meg a kedves kis párok. Így igazából kedvem sem volt nagyon keresgélni dolgokat, pár boltba benézte, aztán mentem tovább. Estefele érkeztem meg, s nem sokat láttam a városból, de másnap megnéztem. Az egész településnek csak a fürdő a lényege, az egyéb dolgait egy fél nap alatt meg lehet nézni. Álmos kis városka volt így ezen a hétvégén.

Találkoztam egy „ismerőssel”, azzal a sráccal, aki a blogom kapcsán keresett meg privat levelezesben. Mar említettem korábban. Na vele beszélgettem még este egy kicsit.

A száloda egész jó volt, még egy éve sincs, hogy átadták. Alapvetően meg voltam elégedve, bár a takesznénik nem igazán vitték túlzásba a talakrítást a fürdőben. Hogy miért is volt ez egyrészt fontos? Az első alkalom volt, hogy nélüle mentem el valahova, hogy nélküle voltam egy szállodában, mióta szétvéltunk. Na ennek kapcsán jöttek is érzések föl. Nehéz volt az elalvás. Aztán meg másnap a reggelinél is olyan rossz volt egyedül. Nem állítom, hogy senki nem volt ott egyedül, de nem vettem észre ez biztos. Na ez alapjában véve nem zavar, inkább az, hogy nem volt ott... De ennek is el kellett következnie, s meg kell ezt szoknom. Valójában az egész olyan volt, mint amikor feljöttem pestre dolgozni a multihoz, és kintvoltam Németországban pár hónapot. Az is pont ilyen volt. Kis kofferrel megérkezik, ottvan esténként, aztán hazajön. Mondhatni ez „üzleti” út volt. Na de azért megnéztem a sárvári „pentagont” – a vár ötszögletű :-) – , meg az arborétumot is. Másnap meg ausztria volt az uticél; kicsit megnézni a határ túloldalát is. Hát miért annyira szembeötlő amikor étér az ember a másik oldalta? Mitől más az az oldal, mitn ez? Nem értem, de ezt látom, tapasztalom. Kis bólkászás a kis falvakban; messzire nem volt értelme menni. Aztán hazafelé, s irány Kőszeg. Ott is a belvárost meg a várat megtekintettem. Épp valami vásári sokadalom volt, Orsolya napi nemtudommi. Rengetegen voltak. Ennyi is volt a program. Vittem magammal a gépem, mivel lett volna sok dolgom, de végül persze semmit sem csináltam. Nem tudom már magam rávenni igazán, hogy a szabadidőmben dolgozzak. Ezt én annak tudom be, hogy Edina utálta ha sokat dolgozok, és mint már azt írtam is, én valóban kevesebbet dolgoztam a kapcsolatunk utolsó szakaszában, csak ő ezt nem látta, mivel nem volt mellettem nap mint nap. És az elvállás volt az, ami betette a kaput végleg. Az akkora lelki nyomás volt, amiben részben én az okát leltem meg (mármint szakítás oka volt részben a sok munka részemről), hogy azóta igazán nem is tudok dolgozni se hétvégén, se a nap végén, ha már befejeztem a munkát. Bármit csinálok, de dolgozni azt nem tudok. Szóval ez ott sem volt mádként. Fotóztam mindenfelé. Lett pár kép, bár nem sok.

Hazafeléjövet a szép őszi napsütésben elfogott egy érzés a kocsiban. Hiányzott mellőlem... Hiányzott, hogy nem együtt látjuk azokat a fényeket, hogy nincs a keze a kezemen...

Megint eltelt egy hét, és a héten fura dolgok jöttek újra. A „szokásos” sokat dolgozok persze megvolt, ami rosszabb volt, hogy 3 egymást követő nap reggeltől késő délutánig meeting hegyek... neha volt 1 órám, ami semmire sem jó, mert mire ráhangolódok vmi munkára, hagyhatom is abba. Szóval kicsináltak a héten.

Suliban kiderült, hogy ebben a félévben a már meg kell csinálni a diplomamunk a felét... Na ez aranyos, mert ez a pár hónapom munka szempontjából borzalmas lesz, és még vmi értelmes dolgot is meg kellene szülnöm. De még mindig nem tudom, hogy mit is fogok írni, pedig jövő héten le kell adni... Örvendek nagyon.

Jövő héten el akartam utazni valahova a héromnapos ünnep körül. Ki akarok enni pár nap szabit, és az már elég pár dologra. A múlt héten kinéztem egy várost, volt olcsó repjegy, de mivel nem talaáltam hirtelen megfelelő szállást, így még nem foglaltam le. Közben jöttek az agyament napok, s persze, hogy már nincs repjegy. Persze nem is én lennék, ha ez most nem így történik. Most aztán nem tudom még mit csinálok, de már rámférne kicsit egy kis kikapcsolódás... Még gondolkodom rajta a héten.

Na lefáradtam ma teljesen. Most jöttem nemrég meg pestre, és most másik irányból közelítettem, a 21-es főút felől. Masszív haladó kocsisor, és a sok idióta ellőz, aztán meg próbál befurakodni, hogy ne menjen neki a szembejövő. S ez volt végig. Arra kellett figyelnem, hogy mások ne csináljanak balesetet... Egyiknél én is keményen beletapostam a fékbe, hogy nehogy ütközzön. Nem sokon múlott... De 3 perc múlva ugyan azt játszotta: még előrébb, még előrébb... Vegyék el a jogosítványát ezeknek az embereknek! Ez már majdnem közveszélyes viselkedés.

Na de ami a héten nehezebb volt, az az, hogy intenzívebben jöttek megint gondolatok. Nem tudom miért. Csütörtökön felkeltem, mentem a fürdőbe, belenéztem a tükörbe és hirtelen pár másodperc alatt átpergett egy csomó olyan dolog a fejemen, ami egyértelműen csúnya dolog volt részemről a kapcsolatunkban, és amit Edina a döntése során mint érvet használhatott. Ez oly erejű volt az a gondolatsor, hogy legszivesebben szembeköptem volna magam, és abban a pillanatban tök egyértelműnek tűnt, hogy én voltam a hunyó, miattam van az egész. Hogy a pékbe működik az emberi agy, hogy képes ilyeneket is megszülni. Ezek persze valós dolgok voltak, nem kitaláltak, s a gondolat, hogy indokként szolgáltak valószinű igaz is. Na de ez még nem indok arra, hogy valaki ne legyen korrekt, s ne beszélje meg a dolgokat. Na tettem, vettem, s kiegyenlítettem az egyoldalra billent mérleget lelkemben és gondolataimban. De ettől még ez a reggeli pillanat egész nap ott molyolt a fejemben...

Általában többet gondoltam rá, mint elmúlt pár hétben. (Ja, ma 7 hónapja...Hurrá! :-(  ). S érdekes megállapításokra jutottam. A hétvégén hazamentem, s bizonyos dolgokat megfigyeltem. Nekem valójában egy stresszhelyzet, ha mennem kell Miskolcra és haza. Folyamatosan ott a rettegés, hogy meglátom őt, amit NEM AKAROK!!! Nem szeretek otthonról kimozdulni az utcára, nem megyek a városba bevásárolni. Ez a dolog már előre nyomaszt is ha haza megyek épp. Aztán ha otthon vagyok, általában azokban az épp feljújított helységekben vagyok, ahol nincsenek emlékek, amik hozzá kötnek. A szobámba csak akkor megyek és annyi időre, amilyen dolgom van épp. Hogy ez véletlen vagy tudatos azt nem tudom, de mindenesetre így van, és fura kicsit.

A heti hajtás a lelkemet is megmozgatta megint, és jeleit adta, hogy ilyen stresszben jó lenne, ha épp valakihez a nap végén odabújhatnék, és csak úgy nyűglődhetnék. Tipikus szeretet és törődés hiány. Na de ugye volt már ilyen, s lesz is ilyen. Ettől még nem megyek a falnak, s elmúlik. Éljen a kemény, kérges lélek... De megtanultam lemondani dolgokról, méghozzá eléggé jól. S extrém kihívásokkal állítom szembe magam. Ezt most nem részletezem inkább, mert kicsit belsőséges a dolog, de magam is meglepődtem mi mindenre képes az ember. Edzem a lelekem és az akaratom egyaránt.

Egyre inkább olyan leszek így mint a letaposott, kiszáradt országút. Kemény. S kérges. Lehet, hogy ez most csak épp kicsit epésre akart sikeredni??? Na az idő mindent eldönt.

Megint eltelt a hét. Egyre monotonabbak a napjaim, s így a heteim is. De a héten azért voltak furcsaságok... Volt pár nap, amikor megint jöttek a gondolatok. Hol lefekvésnél, hol ébredésnél. Ma például kiűzött az ágyból ez a dolog, nekifogtam csinálni ezt azt, s tovaillant. Még szerencse. A hetem pörgősen telt, s megint alig tudtam foglalkozni a konkrét feladatokkal, annyi minden jött megint közbe. Szóval a munkám a megszokott ritmusban zakatol.

A futás tök jó volt a héten. Pénteken nekilódultam és két kört futottam megint. Vagy csütörtökön? Már nem is emléxem pontosan. S nem fájdult meg semmim. :-) Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy minden izületi fájdalmam csak a terheléshez való hozzászokás többé-kevésbé természetes velejárója volt. Persze most is van egy kis bibi a bal térdemben a változatosság kedvéért. Azaz nem is a térdem, hanem valamelyik kereszttartó inam, vagy a csontom fáj. Egyik kollega szerint lehet a cipőmmel van a baj. Nem tudom. Meglátjuk mi lesz vele.

A héten nem hagytam ki a sulit sem. De kihagytam egy egyszeri megbeszélést, ahol a diplomamunkákról volt szó. Nem írtam fel, amikor szétküldték az órarendet, így teljesen meg is feledkeztem róla. Majd mehetek a tanszékvezetőhöz utólag, hogy akkor beszéljünk róla. De megörvendeztettek az évfolyamtársak, hogy decemberre kész kell lennie a diplomamunka egy részének. Egyébre sem vágyok... Aztán meg egy választott tantárgyamat amit szombatonként tartanak összesen két alkalommal beütemezték október 21-re. Normálisak??? Háromnapos ünnek, amikor a fél világ elindul valahova. Én is el akarok utazni, s el is fogok, nem érdekel. Ha ennyi eszük van!

Az angolórákat a héten először élveztem. Remélem lesz még ilyen. Hiába na utálom az angolt, de muszály tanulni azt is. Anélkül félember vagyok csak.

A hétvégémet eltöltöttem a semmi nevében. Ma voltam futni, tegnap meg ma boltban, vásároltam ezt, azt. Majdnem megvettem a fitness gépet, amit kinéztem magamnak, de épp nem volt abban az áruházban amiben voltam, a másikba meg nem másztam át ma érte, mert nem volt kedvem. Ez az én formám, lehet nem is azt kell megvennem.

Tegnap találkoztam Zsolt haveromal. Beszélgettünk egyet, igaz kicsit egyoldalúra sikeredett, mivel nem voltam valahogy a topon.

Ja meg épp egy üzleti tervet próbálok összerakni, s ahhoz mindenféle infókat, ajánlatokat szedek össze. Számolok, gondolkodok. Na szóval esténként még vannak extra „kikapcsolódásaim”. ;-)

Ma ahogy dolgoztam a gépen kerestem egy képet. Tudtam hol van, átkapcsoltam kis képes nézetre, de nem a megfelelő helyen, és megjelent pát kép pár pillanatra kicsiben Edináról... Könnyes lett a szemem egy pillanat alatt. Még jó, hogy csak kb. 15x15 pixeles minike volt. Rávágtam a billentyűzetre hirtelen, hogy becsukódjon az ablak... Ennyit erről, lassan 7 hónap után ez van. De legalább csak speciális inger hatására történik ilyen, s nem alapból. Ez azért már jó.

A héten is váltottam pár levelet a sráccal, akit említettem, hogy épp átéli a poklok poklát, ahogy én is tettem. Szerintem kifejezetten látszik, hogy ő hamarabb túl fogja tenni magát a dolgon, mint amennyire nekem sikerült mostanra. Nem vagyunk egyformák. Az a fura, hogy pár gondolat kiszökött belőlem a levelezésünk során, aminek akát itt is lenne helye. Csak a megfelelő kontextust nehéz itt megteremteni hozzá, hogy beleszőjjem az írásomba. Az egyik azt a gyarló gondolatot tépázza, ami bennem is megvolt (meg is van, csak már amit itt most leírok láttatja velem az értelmetlenségét), nevezetesen, hogy majd jöjjön el az ex (bárkié, most ez itt mind1) életében, hogy visszasírja a régi szép időket. Na igen ám, de valljuk be őszintén, az ember a boldogságát sokféleképpen megtalálhatja, s emiatt miért is kerüle valaki olyan helyzetbe, hogy visszasírja azt, aminek maga vetett véget? Szóval a boldogság recepte egy ember életében is lehet mindig másből összerakva, másra felépítve. Persze tudjuk, a sütik közt is tudunk rangsorolni, melyik receptből lett jobb, s melyikből rosszabb. De attől még nem fogjuk visszasírni a régen elfogyasztott tortát, hogy ami épp előttünk van másabb, s lehet nem is rosszabb, csak másabb. Tehát ez a gondolat lelki kielégülést ad ugyan abban a válságos lelki időszakban, s erőt kölcsönöz, de valójában értelmetlen, s a valószinűsége, hogy ez bekövetkezhet igen csekély. Na tudom, ezzel aztán nem öntök egy összetört szívbe sok erőt, de ezt neki is leírta, hogy ugyan most ő is ezt érzi, de majd fogja másként is látni a dolgot. Micsoda filozofálást vágok már le megint...

Megint jól kimaradtam... De most olyan időszakom van, amikor rengeteg a munkám, s a futást, sportot sem hagyom ki semmi pénzért. Így dolgozom, sportolok, alszok. Ennyi fér bele. A múlthét elején még hétfőn, kedden futottam. Így 5 egymás utáni nap futottam, s ha ezt teszem napról napra egyre jobban érzem magam. Futás után hazajöttem, és még bohóckodtam itthon egy sort kézi súlyzókkal. Utána tusolás, és ezután annyira jól éreztem magam nap mint nap. Fáradtan, kimerülten, de kurta jól!!! Boldogságérzet? Ezt azért nem mondanám, de igen jó érzés, kiegynsúlyozottság érzése, meg még nem tudom mi. Egy mix pozitív lelkületi elemekből és érzésekből. Aztán szerdán a munkám „elrabot”, s nem tudtam menni suliba... Ezt nem szeretem, mert szeretek ottlenni órákon. Csütörtökön este egy bemutatóelőadásra mentem a Német-Magyar Képző Központba. Jola Sigmund, született Zsigmond Gyula tartott egy előadást, azaz izelítőt egy október végén megtartandó kétnapos általa tartandó személyiségfejlesztő tréningről. Érdekes ember, és érdekeseket mondott. De valahol a nesze semmi, fogd meg jól, mivel ugye konkrétumokat a kétnapos tréningen, itt csak úgy beszélünk általánosságban a dolgokról. :-) Kretivitásfejlesztés felsőfokon hanzott az előadás címe. Egy biztos, intelligens ember, s ezt nem az IQ értéke (192, no comment) adja, hanem a jelleme, a stílusa. Egy normális ember, aki meg tudja fogalmazni mondandóját. Elég érdekes életútja volt, Svédországban él már 40 éve, s ott csinált rengeteg dolgot, rengeteget tanult. Megérte elmenni, bár az általa kidolgozott eljárásból gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg. Na szóval ez volt a csütörtök este. Pénteken akartam menni Miskolcra, de a munkám Pesten tartott, így itt kezdtem. Aztán a délután közepén indultam Miskolcra, de mivel az autópálya csak dísznek van, mivel minden bokorban felújítják és terelések vannak, így lassabban haladtam, mint akartam. Aztán Miskolc elején volt dugó, egy teherautónak kiszakadt a kereke. Így fél óra alatt jutottam túl ezen a kis akadályon. Na ekkor már értelmetlen lett volna bemennem, mert az még 15 perc lett volna, s háromnegyed 6 körül azért már a kollegákat nem akartam feltartani. Így hazamentem, s hazaküldtem a kollegákat is.

Hétvégén inkább pihentem. Kocsimosás, semmittevés, vásárolgatás, kis munka is volt azért. Jó volt, mert kipihentem magam. Egy hétvége alatt tudok annyit aludni, hogy már sok is. S az alvás a lényeg most nekem... Szombat este lefeküdtem és elaludtam. Párszor felébredtem éjszaka, s amire emlékeztem az nagyon jó dolog volt. Gyakorlatilag egész éjszaka Edinával álmodtam. Az egész álom, az összes verzió arról szólt, hogy a viszontlátás pillanatában egymás nyakábaomlunk, és iszonyat erős érzések, könnyek, öröm, s utána egymással járni, kellni, lenni... A furcsaság, hogy beszéd nem nagyon volt, és kérdések sem. Csak az érzések. S az volt a fura, hogy az álmomban „megéltem” ezeket az érzéseket amik ilyen helyzetben hollywood-i forgatókönyv szerint rámtörhetnének. S mindez érdekes módon nem szomorított él, sőt kifejezetten örültem ennek, és emlékeztem az „érzésekre” is. Kis boldogságot okozott ez nekem, s maga után a boldog vágyakozást hagyta. Aztán vasárnap újra... Ekkor már nem egész éjszaka volt ez a téma az álaimban, de újra előjött. Kiváncsi vagyok ma mi lesz a helyzet. Ma már szerintem nem lesz semmi nyoma, de majd meglátjuk.

Ma reggel még otthon voltam, mert el kellett mennem megint az háziorvoshoz. Ez mindig stressz nekem, mivel Edina reggelenkétn megy ugye munkáva, s keresztezhetlyük egymás útját, valamint egy a háziorovunk, s rettegek minden alkalommal amikor megyek hozzá, hogy nehogy épp akkor jöjjön valaminek... Ez még mindig a rémálmom, hogy újra lássam őt... Félek nem bírnám ki könnyek nélkül. Azaz sok függne a szituációtól és az ő reakcióitól, de ha nem lenne bunkó, (ez esetben kemény lennék én is) akkor eléggé keményen uralkodnom kellene magamon, hogy ne kerüljenek könnyek a szemeimbe.  Persze nem csak a könnyek miatt félek ettől a szituációtól. Nem tudom megmondani, hogy mi ez az érzés, ami ezt eredményezi bennem, de ezt érzem a viszontlátás lehetőségével kapcsolatban. Álmomban nem zavart, sőt... :-)

A hétvégén amúgy mindenkinek megint újra lélekgyógyíthatnékja volt. Édesanyám megkérdezte, hogy nekem most ez valóban elég, és boldoggá tesz, hogy dolgozok, hogy sportolok, és ennyi. Erre mondtam neki, hogy igen csak jól érzrem magam a dolgotól, úgyhogy igen. Aztán egyik ismerősöm (TVs) is mondta, hogy egy nő miatt nem szabad bla bla bla... Mennyire utálom, ha mindeki tudni véli, mi jó nekem. Új életemben nincs helye olyan bizonytalanságnak, amit nem én keltek, vagy nem én uralok. Ez van. Jól vagyok, ahogy vagyok. Más célok, más ösztönző tényezők, más feladatok. S nem nők, nem érzések, nem érzelmek – nem hazugások, nem bizonytalanságok.